Építőtábor Sárospatak 2009

Miért is lett Fecskevár a neve? Talán azért, mert kicsit olyan, mint egy fészek, ami befogadja, védi a fiókákat, vagy azért mert egy vár, egy erődítmény, amit meg kell hódítani. Vagy talán azért, mert a játszórész rönkfa anyagát félúton felváltja a fűzfafonás. Mindenesetre a Fecskevár spirális formában felfűzött három játékával (a három „próbatétellel”) és az erődítményével (a „várral”) egy mesébe próbálja belecsöppenteni a gyerekeket.

A félév végén még várt rám a feladat, hogy kidolgozzam a játszótér kiviteli terveit. Szokatlan, új kihívás volt ez, mint ahogy az is, hogy augusztusban huszonöt olyan emberrel dolgozzak együtt, akiket a táborba érkezésünkkor még alig ismertem.

Az érkezés utáni napon elkezdtük a munkát, és ezzel együtt elkezdődött egy furcsa szerepjáték, olyan, ahol még senki sem ismerte a szabályokat. Meg kellett tanulnunk minden nap újra és újra alkalmazkodni, feltalálni magunkat, döntéseket hozni, és elfogadni azokat másoktól. Meg kellett tanulnunk elfogadni a feltételeket, abból gazdálkodni, amink van, igazodni a változásokhoz, önállóan megoldani a problémákat, és ami a legfontosabb, hogy mindezt együtt tegyük. Voltak, akik azonnal megtalálták a helyüket, a feladatukat, és volt olyan is, akinek segíteni kellett. De azokban a pillanatokban, mikor szükség volt rá, mikor egyedül nem ment volna, ott volt mindenki, ahol kellett, és nem volt kérdés, csak a feladat volt maga. Akkor és ott nem gondoltunk bele abba, hogy mennyire szükségünk volt egymásra.

A helyszín adottságai igencsak próbára tettek minket. Az alapok ásása a feltöltött talaj miatt kemény és verejtékes munka volt. Ekkor jöttem rá, hogy ez a pár nap mennyire kevés. Az alapásás után már gyorsabban haladtunk, főleg a betonozásnál, amikor minden kézre szükség volt. Később, az ácsmunkáknál és a vesszőfonásnál is akkor haladt jól a munka, mikor egy kisebb társaság jobban összeszokott, és mindent egymás kezére adtak.

Ez a tizenegy nap olyan volt, mint egy kis jellemtanulmány. Megismertük egymás szokásait, életfelfogását, hozzáállását, erősségeit, gyengeségeit, és jobban megismertük magunkat, a saját képességeinket és korlátainkat is.  Megtapasztaltuk az anyagok tulajdonságait, az eszközök használatának nehézségeit. Közelebb jutottunk a valósághoz.

Voltak vidám percek és nehéz pillanatok egyaránt, de mégis, a rengeteg munka és fáradtság meghozta gyümölcsét. Még el sem készültünk, mikor az első kíváncsi apróságok már próbára tették a játékokat. Azok a mosolygós arcocskák, az a kacagás, ahogy élvezték az újdonságot, azt hiszem, megfizethetetlen. Volt avatóünnepség is, mégis az igazi, nagybetűs Ünnep nem a beszédekben, de nem is a pezsgőbontásban rejlett, hanem azokban a csillogó szempárokban, akik értelmet adtak ennek a tizenegy napnak, és megtöltötték a kispataki játszóteret élettel. Ez a legnagyobb elismerés, amit kaphattunk.

Kiss Marianna

Akik nélkül az építőtábor nem valósulhatott volna meg:

Turi Attila – építészmesterünk
Hörcsik Erika – Kiwanis Klub elnök
Szabó András – területi képviselő
Klíma János – városgazdálkodás
Telenkó Miklós – görögkatolikus atya
Laci bácsi – kosárfonómester