Építőtábor Sárospatak 2009
Miért is lett Fecskevár a neve? Talán azért, mert kicsit olyan, mint egy
fészek, ami befogadja, védi a fiókákat, vagy azért mert egy vár, egy
erődítmény, amit meg kell hódítani. Vagy talán azért, mert a játszórész rönkfa
anyagát félúton felváltja a fűzfafonás. Mindenesetre a Fecskevár spirális
formában felfűzött három játékával (a három „próbatétellel”) és az
erődítményével (a „várral”) egy mesébe próbálja belecsöppenteni a gyerekeket.
A félév végén még várt rám a feladat, hogy kidolgozzam a játszótér kiviteli
terveit. Szokatlan, új kihívás volt ez, mint ahogy az is, hogy augusztusban
huszonöt olyan emberrel dolgozzak együtt, akiket a táborba érkezésünkkor még
alig ismertem.
Az érkezés utáni napon elkezdtük a munkát, és ezzel együtt elkezdődött egy
furcsa szerepjáték, olyan, ahol még senki sem ismerte a szabályokat. Meg
kellett tanulnunk minden nap újra és újra alkalmazkodni, feltalálni magunkat,
döntéseket hozni, és elfogadni azokat másoktól. Meg kellett tanulnunk elfogadni
a feltételeket, abból gazdálkodni, amink van, igazodni a változásokhoz,
önállóan megoldani a problémákat, és ami a legfontosabb, hogy mindezt együtt
tegyük. Voltak, akik azonnal megtalálták a helyüket, a feladatukat, és volt
olyan is, akinek segíteni kellett. De azokban a pillanatokban, mikor szükség
volt rá, mikor egyedül nem ment volna, ott volt mindenki, ahol kellett, és nem
volt kérdés, csak a feladat volt maga. Akkor és ott nem gondoltunk bele abba,
hogy mennyire szükségünk volt egymásra.
A helyszín adottságai igencsak próbára tettek minket. Az alapok ásása a
feltöltött talaj miatt kemény és verejtékes munka volt. Ekkor jöttem rá, hogy
ez a pár nap mennyire kevés. Az alapásás után már gyorsabban haladtunk, főleg a
betonozásnál, amikor minden kézre szükség volt. Később, az ácsmunkáknál és a
vesszőfonásnál is akkor haladt jól a munka, mikor egy kisebb társaság jobban
összeszokott, és mindent egymás kezére adtak.
Ez a tizenegy nap olyan volt, mint egy kis jellemtanulmány. Megismertük
egymás szokásait, életfelfogását, hozzáállását, erősségeit, gyengeségeit, és
jobban megismertük magunkat, a saját képességeinket és korlátainkat is.
Megtapasztaltuk az anyagok tulajdonságait, az eszközök használatának nehézségeit.
Közelebb jutottunk a valósághoz.
Voltak vidám percek és nehéz pillanatok egyaránt, de mégis, a rengeteg munka
és fáradtság meghozta gyümölcsét. Még el sem készültünk, mikor az első kíváncsi
apróságok már próbára tették a játékokat. Azok a mosolygós arcocskák, az a
kacagás, ahogy élvezték az újdonságot, azt hiszem, megfizethetetlen. Volt
avatóünnepség is, mégis az igazi, nagybetűs Ünnep nem a beszédekben, de nem is
a pezsgőbontásban rejlett, hanem azokban a csillogó szempárokban, akik értelmet
adtak ennek a tizenegy napnak, és megtöltötték a kispataki játszóteret élettel.
Ez a legnagyobb elismerés, amit kaphattunk.
Kiss Marianna
Akik nélkül az építőtábor nem valósulhatott volna meg:
Turi Attila – építészmesterünk
Hörcsik Erika – Kiwanis Klub elnök
Szabó András – területi képviselő
Klíma János – városgazdálkodás
Telenkó Miklós – görögkatolikus atya
Laci bácsi – kosárfonómester